Bízom benne, hogy mindenki érti majd, amit mondok. Azzal kapcsolatban már kétségeim merülhetnek fel, hogy érthető-e, mit szeretnék mondani.

Jó lenne most egy idegen. Akár egy itt élő idegen is, akire ráfoghatnám rossz közérzetem okát… mert az ember legalább annyira gyarló, mint amennyire együttérzőnek mutatja magát és ezáltal hajlamos arra, hogy megkeresse a rajta kívül álló vétkest még akkor is, ha ez a keresés felér egy tű keresésével a szénakazalban. Úgy keresném meg azt a zsidót, cigányt, román szekust, ávóst, vagy kommunistát, ahogyan nagyapámat kereste meg annak idején az az őrnagy elvtárs, akinek talán mai napig nem tudta kimosni egyetlen reklámozott mosópor sem a zubbonyából nagyapám vérét, ami csupán a magyarsága, vagy annak tudata miatt fröccsent ki egy-egy pofont követően a vallatószobában. Magyarnak lenni külhonban néhány pint embervérbe és tizenévnyi szabadságvesztésbe kerülhetett évtizedekkel ezelőtt. Most már nem létezik szabadságvesztés magyarságért. Hivatalosan nem létezik. Így egyben nem létezik. Csupán szabadság létezhet és vesztés… Külön-külön. Szabadon sírhatok a magyar himnusz felcsendülésekor egy háromszéki templomban, és vesztes vagyok, mert elveszítette varázsát ugyanez a himnusz azáltal, hogy naponta legalább százszor meghallgathatóvá tették még a kereskedelmi adók is műsorzáráskor. Az ember jobban sír, ha olyant merészel hallgatni, amiért szabadságvesztés jár.

Elegendő kilépnem az utcára a mai Magyarországon és tudatosul bennem, hogy nem kell a könyvtárban a Camus nevét keresnem, ha a „Közönyt” keresem, valamint a Sartre nevét sem kell keresnem, ha az „Undor”-ral szeretném szemtől szemben találni magamat. Elég mindezekhez kilépnem az utcára és valamelyik e kettő közül az arcokról leolvashatóan szembejön velem. Ha így folytatódik, valószínűleg Edward Munch műveinek tárlatára sem kell jegyet váltanunk ahhoz, hogy „sikolyt” láthassunk.

Jó lenne most egy idegen, említettem az előbb, akin leverhető minden, ami ezt a hangulatot idézte elő bennem. Jobban esne idegent tudni az okok mögött, de szembesülnöm kell azzal, hogy nem idegenek okozták jelenlegi állapotomat. Nem várok el túl sokat- úgy gondolom - ha szeretném, hogy az ország miniszterelnökének ne nyüves országot vagy kurva országot jelentsen a hazám, melynek vezetését a többség valamikor rábízta. Nem várok el túl sokat –úgy gondolom - ha szeretném, hogy valakik a saját érdekeiket ne akarják beadni nekem közös érdek címszó alatt, mintha kötelező sertésinfluenza elleni oltás lenne. Nem várok el túl sokat –gondolom ismét - ha szeretném, hogy az én magyarságom nevében senki ne meneteljen egyenruhában, de ha már menetel, akkor egy másik tábor az én magyarságom békéjének megőrzése érdekében ne lője ki a szemét a menetelőnek. Nem várok el túl sokat – gondolom - ha azt szeretném, hogy minden haszonleső, köpenyegforgató, hamis érdekeket képviselő takarodjon el a közéletből. Ez lenne a minimum. Nem szeretnék senkit akasztófán látni, nem örülnék egyetlen ember szenvedésének sem, de annak annál inkább, ha végre levegőhöz juthatnának mindazok, akiknek a mai  közönyt és az undort az arcukon felülírhatja egy esetleges holnapi sikoly.

Amikor az ember úgy dönt, hogy saját szívét saját testén kívül szeretné dobogtatni, akkor gyereket vállal. Akár többet is. Azt még álmaimból is elhesegettem a múltban, hogy saját szívemként örzött kincseim, testemen kívül lüktető életeim is rámenjenek néhány ember felelőtlenül felvett hiteleinek törlesztésére. Ezek az emberek ne tévesszék össze a hozzá nem értésüket és felelőtlenségüket az én érdekeim képviseletével. És akik e felelőtlen embereket elkergetnék most szintén hozzá nem értően, szintén az én érdekem képviseletében, azokat megkérném, hogy csendesebben tegyék, vagy ők is szaladjanak jó messzire, mert zavar már a sok hangos és tartalmatlan, értelmetlen beszéd. Ma mindenki úgy beszél az általa vélt fontos dolgokról hangosan, mintha azok az én fontos dolgaim is lennének. Pedig számomra az lenne a fontos, hogy ne tolvajok, haszonlesők, hataloméhesek, vagy nagy magyarság és kereszténység ötvözetének köntösébe burkolózó embergyűlölők és pogány bálványokat imádó törtetők beszéljenek hangosan arról az én nevemben, ami számomra nem annyira fontos. Számomra fontos lenne így, a kampány küszöbén, hogy a hatalom, vagy a hatalomra éhes társaság ne költsön milliókat arra a kommunikációra, amely elfeledtetné velem a tegnapi napomat, amit tulajdonképpen ők okoztak. Számomra fontos lenne, hogy –egyébként is az én pénzemből- arra költsenek, hogy olyan napokat teremtsenek számomra, amelyeket soha nem kell elfeledtetni sem velem, sem a testemen kívül lüktető, saját szívemként féltett kincseimmel.

Annak szilárd hitében szólok, hogy érthető még, amit mondok. Azért írom le, hogy jelenlétem hiányában is jelen legyenek a gondolataim és azért élek, mert hiszem, hogy megérhető az a nap, amikor majd érdemeink szerint átvehetünk úgy díjakat, hogy egy másik tábor előtt nem kell szégyenkeznünk, mert nem a származás vagy politikai hovatartozás lesz az érdem, hanem a magunk mögött hagyott teljesítmény. Azért élek, mert hiszem, hogy valamikor még erény is lehet a párttalanság és hiszem, hogy a nagybetűs Élet győz a jelenlegi halálszagú, undort és közönyt termő életnek nevezett vegetálás fölött.